Szerintem: Első két sorban: Nem! Hogy csak a saját céljából írjon az író...kicsit erős. De a többiben vélek igazságot felfedezni. Legalábbis senki nem nyer abból, ha elrejti. Konkretizálva.

Valóban, az írás célja minden bizonnyal az, hogy magadat kifejezd és a belsődet fordítsd a külvilág felé művészi módon, ez a költészet, a festészet, a szobrászat és a zene, sőt, talán a tánc is.

A magam gyönyörűségére nem szabad leírnom egyetlen hangot, egyetlen szót sem. Miért nem? Titok. De tilos. A mester ösztönszerűen tudja, hogy a munkája fölött érzett gyönyörűség ellen önmagát be kell oltania. Amíg örül, kontár. Mikor elkezd fájni, teher lenni és elkezd kényszer lenni, kezd mester lenni. A költőnek le kell mondani arról, hogy a szónak örüljön; a zenésznek le kell szoknia arról, hogy a hang szenvedélye legyen.
(Hamvas Béla:A láthatatlan történet)
Csak úgy...

Valóban.
Hamvas Béla már a Száz könyv című művében is megírta, hogy a nagy írók szinte kivétel nélkül szenvedtek és kellett, hogy szenvedjenek írás közben. Különben nem lehetne tovább szárnyalni és az ember a saját maga által emelt börtönfalak közül lenne képtelen kilépni.
Azt hiszem, ez így van rendjén. A világ más dolgaiban is valakinek a szenvedése hozza meg mások számára a gyönyörűséget.

Egyetértek a Danival. Én ezt érzem és tudom. Írtam a verseket, eleinte jól éreztem magam, mivel kiadtam magamból, ami nyomott, de mivel a az érzéseim változnak, a verseim idővel nem jelentenek nekem semmit. Én ezért "dugom" el őket. (A neten azért vannak fent, mert volt akit érdekelt és felraktam.) Inkább magamban tartom, mert nem jelent már örömet leírni, másokat meg minek traktáljak velük. Ha ráadásul nem is úgy ismernek, amilyen jelenleg vagyok. Mondjuk nekem nem volt nekem nem volt nehéz lemondanom a szó öröméről. Sőt a szó akarta, hogy hagyjam békén.
Adios amigos.

Igen, de akkor a problémád Andris, ha megnézzük az előtted lévő kommenteket is, akkor nem az, hogy nem örülsz a szónak, hanem az, hogy nem írsz... Igen, egy ideig valóban jólesik írni, utána pedig... Na éppen ez az a holtpont, amin hogyha sikerül valakinek átlendülnie és tartósan nem visszakoznia, akkor nagy író válhat belőle. Úgyhogy én csak bíztatni tudlak minden téren, hogyha már nem is úgy írsz, mint a "régi szép időkben", azért tedd meg, hisz azzal másnak is örömet szerzel, hogyha megosztod velünk. És így, hogyha nem egyedül tartod magadban, terhedet is könnyebb cipelned.

Az Andris nem hiába nem ír Pisti! (legalábbis gondolom).
Ő magán akar segíteni.

Hoppá, egy pillanatig sem gondoltam magamban, hogy hiába írna. Ha ezt lehetett kiérteni a mondadnómból, akkor valamit igencsak félrefogalmaztam... Én nagyra becsülöm őt mindenért.