Napi Vers

"Kinn a parton arany fényben
Férfiak, nők fekszenek,
Nagy hajókkal a háttérben,
Én a büfében leszek.

Épp azt fejtem meg, hogy mennek
A nagy dolgok körbe-körbe,
Ezüst tálról felindul a Hold,
A Nap belefordul egy vasvödörbe,

A vasvödröt fölemeli
Egy arra járó nő, s nekem adja
Hogy ezt hozd hazáig,
S ott keringőzünk majd meztelen,

Reggel kelünk, a vödör üres,
Ezüst tálon fekszik a Hold,
Partra megyek fröccsöt inni,
Minden úgy lesz, ahogyan volt.

Kinn a parton arany fényben
Férfiak, nők fekszenek,
Nagy hajókkal a háttérben,
Én a büfében leszek."

1997

"melyben a költő saját lelkét szólítja meg
és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.

Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.

De néha éjjel, éjes éjszakákon
mikor magad vagy az egész világon
s az egész világ egymagadba mélyed
minthogyha megmozdulna néma méhed.

Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve
s a megölt gyermek, mint fájdalmas árnyék
kísértetes méhedbe visszajár még."

1911

"Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!"

"Láttam az ördögöt enni kért,
Hát adtak neki hordták a vért.
A kezekben lábak a fejekben tárak,
Aranyat mértek emberért.
Rohanó tüzek, harcra sarcok
Fénytelen szemek, beesett arcok.
A jóllakott még kért - ez rá vall,
A gonosz meg röhögött teli pofával!

Néztem az embert egy vírust láttam,
A föld szívében dögvésszé váltan.
A jósággal szúrt az öreg mohóság,
Derűs mosollyal a jövőt kaszáltam.
Mint Nostradamus ezt mindenki vágta,
De csukott szemmel csak a reményt hágta.
A jóllakott még kért - ez rá vall,
A gonosz meg röhögött teli pofával!

Nézlek téged és magamat látom,
Holdfény tőrömet a szívedbe mártom.
Majd magamba döföm, a létet ellököm,
Aztán bamba fejjel megint a sorsot várom.
Mielőtt adnál, te kétszer is veszel
A pokol tüzében is győztes leszel
Ha eleged van még kérsz ez rád vall,
A gonosz meg röhöghet teli pofával!

(...)

Lassan az egész lángra lobban
Ostoba szíved lustán dobban..."

2002

"Elvégeztem, amit lehetett.
Vittem innen odébb testemet.
Nem kérdeztem eddig: éltem csak;
nem tűrhetem már, hogy létem vak.

A világnak erdős szőnyegén
értelem jár. Ez a szövevény
tartalmat rejt érzem, mélyen van
s mielőtt még tudnám, végem van.

Vésve van bár minden faágon,
hanem azt a vésést nem látom.
Írva is van minden levélen,
hanem azt a írást nem értem.

Nyílj meg világ, vígan tárulj fel,
titkaid sorban áruld el.
Felhőidet fényben áztassad,
a magasból tiszta választ adj.

Mutass jelt az ösvény szép végén.
Rövidebb az időm, mint vélném.
Ha kérdőn hajol majd fölébem,
mit sugok a halál fülébe?"

1939

"Oda vitték, ki a Hortobágyra,
Hogy legyen majd híres, büszke pálma,
Hogy bámulják olvasatlan évek,
Születendő, újabb nemzedékek.

De az ösztön már kicsi korába
Húzta, vonta melegebb hazába.
S hol az ákác, fűzfa gyökereznek:
A homokban nem gyökerezett meg.

Darabig csak tengett nyomorogva,
Míg a nyári nap körülragyogta,
S magát azzal csalta, hitegette,
Hogy ez délnek súgára, melegje.

De hogy ősz lett, köd lepé a tájat
S a levelek lassan hulldogáltak:
A legelső szélvihar kitépte
S halálnak éje szállt föléje.

Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldelt;
A kiszáradt fácska soha többet;
Mert akinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma."

Megj. 1884